Minden érdeklődőt szeretettel várunk!

Most, hogy a választási kampány megkezdődött (hivatalosan is), elkezdődtek a lakossági fórumok. Ez a Jobbiknál persze nem újdonság, hiszen mi – a többi parlamenti párttal ellentétben – már tavaly ilyenkor is jártuk a saját választókörzetünkben lévő településeket, hogy hírül vigyük a vidék magyarságának, hogy megszületett egy új erő, amely végre nem a multinacionális tőke vagy a globális pénzügyi körök, hanem a magyar emberek érdekeit kívánja a nemzet templomában érvényesíteni. Több településen jártam már az elmúlt időszakban, és találkoztam olyan megtévesztett idős urakkal, akik a legnagyobbnak mondott ellenzéki párt elvakult hívei (ami egyébként nem lenne baj), de egyszerűen nem hajlandók tudomásul venni, azt, ami a politikában, vagy a rendszerváltoztatás utáni politikatörténetben tény. Ezért úgy gondoltam, hogy az alábbiakban kissé felfrissítem azon emberek memóriáját, akik azt hiszik jó szándéktól vezérelve, hogy a narancsosok a messiások, akik kivezetik a magyarokat abból a gödörből és zsákutcából, ahová egyébként az állampárt utódpártja (sokszor ellenzéki segédlettel) taszajtott bennünket.

Kezdem rögtön az elejéről. 1990-ben majdnem mindenki emlékszik, hogy milyen oldalon is pattogtak a kis narancspalánták. Aki mégsem, az most hunyja be a szemét, mert szörnyű dolgokat fogok leírni: Orbán Viktor fiatal politikusként bizony a Liberális Internacionáléba kormányozta bele a fiúkat, és németországi mentora bizony nem Helmut Kohl volt azokban az időkben, ahogyan azt később oly nagy előszeretettel hangoztatta, hanem a nemrég elhunyt Otto Graf Lambsdorff, a Liberális Internacionálé volt alelnöke és elnöke. Ekkor még olyan arcok is jelen voltak a pártban, mint Ungár Klára (akinek bátyja, Ungár András volt Schmidt Mária férje, míg vissza nem adta lelkét liberális teremtőjének) vagy Fodor Gábor. Ekkoriban jelentette ki Orbán Viktor Bálványoson, pártja által pénzelt és rendezett nyári szabadegyetemen, hogy a Fidesz számára elsődleges szempont Magyarország euroatlanti integrációja, és csak másodlagos a határon túli magyarok ügye. Orbán azonban, politikai éleslátásával, amivel mindig is rendelkezett gyorsan belátta, hogy a liberális narancs el fog rohadni nagyon hamar, és az MDF szétszakadásával átpozícionálta pártját a jobbközép oldalra, és ezzel maga mögé állította az MDF párt nélkül maradt szavazóbázisát. Hihetetlen karizmájával, kiváló szónoki képességével elérte, hogy ő lett a magyar jobboldal és a nemzeti jelleg egyetlen követendő megtestesítője széles e hazában. De nem elégedett meg a Lakitelekiek szavazóival, bekebelezni kívánta magát a pártot is. 1998-ban és 2002-ben be is cipelte a hátán őket az Országgyűlésbe, de utána Dávid Ibolya még az ördöggel is szövetkezett (sőt, még annál is rosszabbal, egy bajszos gazdasági szakemberrel is), csakhogy Orbánéktól szabadulhasson. Most nem megyek bele abba, hogy ez megint csak azt jelenti, hogy a rendszerváltoztatáskor külföldi utasításra létre hozott pártok foggal, körömmel ragaszkodnak a parlamenti padsorokhoz…

Orbán nem elégedett meg azzal, hogy átmentette pártját még zátonyra futás előtt a konzervatív „vizekre”, egyenesen kijelentette, hogy a jobboldalon csak és kizárólag egy pártnak szabad létezni, és ez a Fidesz. Ennek érdekében tönkreverte a Független Kisgazdapártot is. És itt álljunk meg egy pillanatra. 1998-ban a két választási forduló között, ahol egyáltalán nem a Fidesz állt nyerésre, kijelentette, hogy aki a Fideszre szavaz, az nem kapja meg egyben Torgyánt is. És lám, a választások után össze kellett állni mégiscsak Torgyánnal, hiszen máskülönben a pufajkás marad. Tehát még ekkor sem bíztak a nemzeti szavazók Orbánban, de hogy is bízhattak volna, hiszen elég liberális húrokat pengetett alig pár évvel azelőtt. 2002-re ezért kitűzte Orbán a célt: szét kell verni a kisgazdákat, mert ha nem, itt sohasem lesznek képesek nyerni. És lám, sikerült: koholt vádakkal megzsarolták Torgyán fiát, és ezzel ki tudták iktatni az „öreget”. Szabad volt tehát az út afelé, hogy győzzön a „nemzeti” Fidesz. Mivelhogy az MDF-et nem sikerült lenyelni, maradt hát a szebb napokat is megélt KDNP. Megreggelizték őket is. Orbán emellett ügyelt arra, hogy a radikálisokat is szemmel tartsa, néha odadobott egy-egy keményebb mondatot, és akkor nem túl hangosan, de tapsolt neki a radikális tábor. Köztük e sorok írója is. A Miéppel nem volt sok gond: azt Papolczy és Csurka szétverte anélkül, hogy Orbánnak bele kellett volna avatkoznia. Így aztán úgy tűnt, hogy mindenki ugyanazt akarja: egy a tábor, egy a zászló. Egy kis zászlócska azonban nem igazán akart lobogni a narancsosok közt. Ez volt a Jobbik lyukas zászlaja, amit Pongrátz Gergely bátyámtól kaptunk. Pedig itt is bedobta Orbán a szokásos retorikákat: először Vona Gábort behívta abba a polgári körbe, ahová ő is tatozott. (Szövetség a Nemzetért Polgári Kör), aztán Schmitt Pálon keresztül üzent, hogy jobb lenne, ha ezek a fiatalok a Fideszben fejtenék ki gondolataikat, mert akkor egy helyen a jobboldal minden spektruma le lenne fedve. De a jobbikos fiatalok azt vallották, hogy ha sok fals hang közt valaki tisztán, szépen énekel, annak sok értelme nem nagyon van, mert előbb utóbb a tiszta hang elhalkul, és beolvad a fals hangokba. Látva, hogy ez nem működik Orbán szólt a „megmondóembernek”, Kövér Lászlónak, hogy „vegye kezelésbe” a jobbikos legényeket. Így lettünk aztán az MSZP kreatúrái, hiszen nem lehet olyan párt, aki mást akar a Fidesznél a jobboldalon. S ha van, akkor az bizony valaki(k) megbízásából cselekszik így, csak azért, hogy „gyengítse a polgári oldalt”. Beszűkült tudatállapotukban nem is gondoltak arra, hogy a magyar emberek érdekében lépünk fel és nem más megbízásából. A tavalyi, európai parlamenti választások előtt elhintették, hogy a ránk leadott szavazat „elvesztegetett” szavazat. Miután nem bizonyult sikeresnek a dolog, más fronton támadtak: azt mondták, hogy gyűlöletkeltő, uszító, antidemokratikus párt vagyunk. Mit ad Isten, ez sem nagyon érdekelte az embereket. Végső elkeseredésükben egy hosszú, hideg felcsúti estén azt találták ki ezek a „derék fiúk”, hogy a Jobbik ugyan jó dolgokat vet fel, fontos problémákra világít rá, de a válaszai rosszak, na meg aztán programja sincs. Hogy ki kitől lopkod, mennyit, hogyan, mikor, és konkrétan mit is, arról majd a jövő héten szólok. Addig is, adjon az Isten szebb jövőt